|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Lengyel Dénes 2001. október 22.A Moldvai Magyarság 9. számában Bilibók Jenő beszámolóját olvashatjuk az augusztus 4-5-én lebonyolított Pusztinai Napokról. Nyisztor Tinka bemutatja a májusban létrehozott Szent István Egyesületet, melynek céljai: a pusztinai magyarok segítése; olyan kulturális tevékenységek szervezése, amelyek elősegítik a magyar nyelv, a hagyományos kultúra átadását; olyan tanfolyamok, összejövetelek szervezése, amelyek erősítik a közösség magyar identitását. Halász Péter ismerteti az Európa Tanács egyértelmű állásfoglalását: "...nem kétséges, hogy a csángók nyelve a finnugor nyelvcsaládba tartozó magyar nyelv egyik változata." Folytatódik Sylvester Lajos Hátrahagyott üzenetek című hagyatékírása (3. rész) és Ferenczes István Moldovának árva népe című történelmi útinaplója (10. rész). A folyóirat részletet közöl dr. Kós Károly A moldvai csángó népművészet című kötetéből, a Csángó Cimbora című gyermekrovat pedig Lengyel Dénes tollából Szent István legendája és Szalay László nyomán a magyar korona történetébe nyújt bepillantást, továbbá Gyurkovics Tibor, Horváth István, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nagy László verseit és Móra Ferenc karcolatát közli. /Moldvai Magyarság. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./2004. május 12.Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) és a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont szervezésében máj. 8-án tartották Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő országos döntőjét. A versenyen közel száz általános és középiskolás diák vett részt Székelyudvarhelyről, Nagyváradról, Székelyhídról, Brassóból, Kolozsvárról, Nagybányáról, Aradról, Sepsiszentgyörgyről, Kézdivásárhelyről és Kovásznáról. Tapodi Zsuzsa, a bukaresti hungarológiai tanszék, illetve a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem előadótanára állította össze a játékos feladatokat, és vezette le mind az általános, mind a középiskolások versenyét. Az általános iskolások vetélkedőjének témája Lengyel Dénes Régi magyar mondák című kötetének, a középiskolásoké pedig Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényének ismerete volt. /Nagy Zsuzsanna: Anyanyelvi vetélkedő Kovásznán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 12./2015. november 26.Tóth Árpád Irodalmi KörJókai Mór, a legolvasottabb magyar írónk Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 24-én, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtárban. A rendezvényt Simonfi Imre ny. újságíró nyitotta meg Epilógusc. versével. A lelkesen elszavalt műből a szülőföld iránti szeretet, magyarságtudat, a román nép iránti tisztelet, a pályafutás sok-sok emléke csendült ki élvezhető módon. Nagy Gizella ny. tanár Jókai Mór írói munkássága c. tanulmányát ismertette az író születésének 190. évfordulója alkalmából. Magvas, érdekfeszítő előadását a romantika bemutatásával kezdte, majd néhány irodalomkritikus méltatását mutatta be. „Regényeivel és elbeszéléseivel megteremtette a magyar olvasóközönséget, melynek még ma is a legnépszerűbb írója” – nyilatkozik Lengyel Dénes az írófejedelemről. Az előadó kiemelte Jókai regényeinek pozitív kisugárzását, közvetlen ismeretterjesztő módszerét, finom iróniáját, bámulatos szókincsét. Ezekkel támasztotta alá, miért éppen ő a legolvasottabb magyar prózaírónk. Az irodalombarátok a továbbiakban megismerhették legfontosabb életrajzi állomásait. Képet nyerhettek családjáról, a pápai kollégiumi évekről, Petőfivel való barátságáról, kecskeméti jogászéveiről, első irodalmi munkáiról. Betekintést nyerhettek a Pesti Tízek Társaságába, lapszerkesztő tevékenységébe, a forradalomban való részvételébe, Laborfalvi Rózával való kapcsolatába, békepárti magatartásába, Sajó álnéven való publikálásába: mindazokba a körülményekbe, amelyek befolyásolták munkásságát. Ismertette leleményes cselekménybonyolítását, klasszikus példákat hozva fel Az arany ember, Sárga rózsa, A kőszívű ember fiai, Az új földesúrc. regényeiből. Bemutatta eszményített hőseit (Jenőy, Szentirmay), negatív szereplőit (Abellinó), de realisztikusan ábrázolt alakjait is, Kárpáthy Jánost hozva fel példaként. Pozitív (Baradlayné) és negatív (Athalie) nőalakjai mellett kiemelte kitűnően lefestett mellékszereplőit is (Tallérosy Zebulon). Végül az írói stílusáról értekezett megkapóan. Kiderült, hogy szinte minden társadalmi osztály nyelvét ismerte a kollégiumi műnyelvtől kezdődően a kártyások szaknyelvén át a zsiványok virágnyelvéig. „Ő a mesterfejedelem” – vallja Kosztolányi. A logikusan felépítet, jól dokumentált előadást Czernák Ferenc, Gál Zoltán és Hevesi József illusztrálta felolvasással. Az est befejező részében a közösség alapító tagjára, Bokor Ellára emlékeztek születésének 95. évfordulója alkalmából. Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Katona Béla a költőnő verseiből adott elő egy csokorra valót. A költeményekből a szív megannyi érzése, a reménytelen szomorúság, a haláltudat, az idő könyörtelen múlása, az élet titokzatossága, a haza és irodalom iránti szeretet csendült fel. Agapé és baráti beszélgetés zárta a színvonalas rendezvényt. Regéczy Szabina Perle Nyugati Jelen (Arad) 2017. április 8.Tölgyfák egyenes derékkalSzületésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel – Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad? – Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó… – Milyen kutatásra gondolsz? – Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást. – Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre? – Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább… – Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet? – Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle. – Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel… – Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató. – Mi érdekelt még különösképpen? – A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim. – Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat? – A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók. – Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése. – Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős… – Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben? – Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával. – Mióta foglalkozol faragással? – Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből. – Mi a necuké? – Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne. – Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is... – A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő. – Mesélj a gyermekkori évekről. – 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük. – Hol jártál iskolába? – I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára. – Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél? – Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása. – Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával? – Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van. – Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni? – A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg. – Mondj néhány szót családodról is. – Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták. – Min dolgozol jelenleg? – Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek. SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
